Az All In elsősorban hangzatos magyar alcímével hívja fel a néző figyelmét, másodsorban pedig a Tilt című pókeres tévésorozatból ismerős Michael Madsen miatt lehet vonzó. Minden várakozásom ellenére azonban már a szupergagyi főcímzenét hallgatva gyanút fogtam: rossz szokásához híven Madsen már megint egy B-kategóriás filmhez adta a nevét. Ám ahogy a történet bonyolódott, sajnos egyre tovább voltam kénytelen haladni az ábécében, a végkifejletre pedig valahol középtájt, a J és az M között állapodtam meg.

A cselekmény előrehaladásával a sztori egyre inkább szétesik, míg már nem is igazán lehet eldönteni, vajon eredetileg egy kórházas-orvosos, egy pókeres-kaszinós vagy egy egyetemistás-bulizós filmet akartak-e készíteni. A különböző szálakat végül úgy kötik össze, hogy mindenkiről kiderül, van valami köze a pókerhez: az orvos titokban profi és kifürkészhetetlen versenyjátékos, segédje ugyanabban a kaszinóban adósodik el kártyán, ahol az 5 millió dolláros versenyt is tartják, a főhősnő egyetemi társai pedig fiatalságuk okán természetszerűleg kenik-vágják a partik elemzését és a testbeszéd pókeres értelmezését. Igaz, a film elején még a kocsmai póker minőségét sem üti meg a játékuk, és a baráti parti is strip pókerré fajul (más nevén vetkőzős póker), a film végére viszont mindannyian szakértői lesznek a témának.

Az atyai tanácsok – és a keresztény diszkurzusra hivatkozó anyai szemrehányások, pókerellenes kirohanások – felidézésére szolgáló múltbéli idősík is túl gyakran töri meg a jelen eseményeit. Az emlékek ugyan egyrészt megágyaznak a később bekövetkező hatásvadász csavarnak, másrészt lehetőséget adnak Madsen szerepeltetésére, ám nehézkessé, aránytalanná teszik a filmet. Érzésem szerint öncélú alkalmazás, mintha a rendező az egyenes időrend megbontásával próbálta volna meg elfedni és elfeledtetni a történet egyszerűségét, a gyakran unalomba fulladó cselekményt, a feszültség hiányát és a közhelyes vagy épp elnagyolt ábrázolást.

A leggyengébb láncszem egyébként mégsem a történetvezetés vagy az idősíkok kezelése, hanem a főszereplő Ace, akit még papája tanított meg a kártya minden csínjára-bínjára, mielőtt elhunyt volna egy végzetes autóbalesetben (a laperősséget, százalékokat, esélyeket és megadási hajlandóságot egyébként egészen meggyőzően adják elő). Dominique Swain színészi játéka a vicsorgó mosolygásban és hisztérikus kirohanásokban nagyjából ki is merül; minden más, amit ezen kívül művel, beleértve a pókerasztal melletti viselkedést, katasztrófa. A legnyilvánvalóbb példa, amikor egy készpénzes asztalnál egy naív, kezdő pókerest kell eljátszania ahhoz, hogy a bájaival is megbolondított hobbijátékos férfiak pénztárcáját kiürítse. A mutatvány sikerül, ám az enyhén debil, spicces, csöcsös szőke fruska megtévesztésképp kidolgozott karaktere adja a későbbiek folyamán is Ace megjelenésének a gerincét, még akkor is, amikor állítólagos profi játékosokkal kell megküzdenie.

Mondjuk e játékosok karaktereit szintén alaposan elszúrták: a szakmai tanácsadó valószínűleg Terence Hill-filmekben látott utoljára pókert. De egyéb okokból sem túl hiteles az ábrázolt játék: az osztók szemmel láthatóan nem tudnak se keverni, se osztani, a flop 3 lapját hol egyesével rakják ki, hol megpróbálják egyszerre kihúzni (nemigen megy nekik), a zsetonok pedig össze-vissza állnak a játékosok előtt (a vendégszereplő Erik Seidel és John Juanda a való életben szerintem azonnal hülyét kapnának). Néhány parti egyáltalán nem életszerű: a döntő asztalon, 5/10 ezres vakok mellett a doktor UTG-ből 30 ezerig hív, amit hárman megadnak, majd a 105 ezres kasszát a flopon egy 16 ezres hívással viszi ki, amiről később kiderül, blöff volt. A film a csapatmunkában történő elemzést, a szoftveres segítséget és az apja-lánya közötti szövetséget is úgy kezeli, mint elfogadott, szokványos és sportszerű dolgot.

Ja, hogy az apa. Majd elfeledtem, az apáról kiderül, valójában nem is halt meg, csak úgy tett, mintha. Annak érdekében, hogy ne a családja igya meg a levét annak, hogy sportfogadás nem ment neki. Természetesen az alapítvány, ami biztosította Ace ösztöndíját az orvosi egyetemen, szintén az ő találmánya, lányának pedig természetesen nem tűnt fel, hogy az alapítvány az apja középső nevét viseli. Az idősíkok folytonos váltakozása már eddig is idegesítő volt, de Madsen exhumálása felteszi az i-re a pontot. Különösen, miután a lejátszott heads-up folyamán az apa bocsánatkérésképp eldob egy straight flusht, majd egy szóbeli ekszkuzé után újból lelép. Tettes- és exbajtársával ugyanis egy valag pénzt nyertek azzal, hogy fogadtak a vereségére. 15 év különlét után ez persze érthető. (A másik értelmezés szerint nem bírná elviselni még egy közös versenyt hisztérika lányával, de ez egy elég szívtelen megközelítés, felejtsük is inkább el.) Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan fogadták a Tilt készítői, hogy ezt a jelenetet egy az egyben tőlük nyúlták. A helyükben én nem fárasztottam volna az ügyvédeket: rangon aluliaktól még a lopás sem fáj.

Ha valaki szeretné megtudni, hogyan NEM viselkednek az emberek kaszinóban vagy pókerteremben, kihagyhatatlan tanulmány!

Nick Vallelonga: All In (Póker életre-halálra), 2006, IMDb, Rotten Tomatoes