Daniel 'Pokerface' Maze alkotása sikerrel idézi meg azokat a horrorfilm-szériákat, amelyek kultikus alakjai (Freddy Krueger, Jason, Bőrpofa, Phil Hellmuth és társaik) vélhetőleg kiindulási pontként szolgáltak a zipzáras bőrmaszkot viselő sorozatgyilkos megteremtésekor is. A felütés szépen kivitelezett és biztatóan ötletes, a biztonsági kamerák által rögzített korábbi gyilkosságok jelenetei úsznak át a tulajdonképpeni filmbe, amivel a néző befogadási horizontja mintegy fedésbe kerül a gyilkoséval, aki e felvételek kvázi rendezője, főszereplője, fetisiszta gyűjtője és rajongó nézője is egyúttal. Ennél több pozitívum viszont alig mondható el erről a filmről. Póker! Póker! Póker!
A készítők a darabolós filmek untig ismert zsánereit használják. Egy italbolt tulajdonosa, alkalmazottai és törzsvásárlói pókerezés közben nem várt társaságot kapnak a korábban híradásokból és újsághírekból megismert „bolti gyilkos” személyében, akinek természetesen egyenként sikerül mindenkit levadásznia. Minő meglepetés: a módszer minden esetben az, ahogy az áldozatok végeztek volna későbbi gyilkosukkal, vagyis a film tanulsága, hogy mindenki a saját fantáziájához mért sorsban részesül.
A film igyekszik vicces lenni, de még az üdítőbb (pókeres) gegeken is érezni a hónaljszagú erőlködést; ezek közül az egyik, amikor a kártyázás előtt megpróbálják eldönteni, ki lesz az osztó, s a drogfüggő, épp az adagjára váró Jimmy füle hallatára a következő kérdést teszik fel: „Who’s the dealer?”. A komédia műfajának megjelölésével a néző azt várná, hogy legalább a más horrorfilmekben kötelező fordulatokat, betéteket és alakokat kifigurázzák majd, de sajnos egy kiszámítható, a kliséket is ügyetlenül kezelő, unalmas végeredményt kapunk, ahol minden az, ami.
A poént, hogy tudniillik ki a gyilkos, és amire a film is épül(hetne), a filmkészítők már szinte azelőtt lelövik, hogy maga a kérdés megszületne: szinte ordít, hogy az áruszállító Morty lesz az emberünk (a Rendőrakadémiás Steve Gutenberg alakításában), aki a film elején élénk kíváncsisággal érdeklődik, ki milyen halálnemet szánna a sorozatgyilkos osztályrészéül. p-o-k-e-r Ha pedig ez nem lenne elég, ráadásként még a beszélő nevet tartalmazó kitűzővel, no és az arcán lévő látványos forradással is felhívja magára a figyelmet. Nagy választék amúgy sincs a potenciális gyilkos jelöltekből, s habár a vészjóslónak szánt zenei aláfestés és a képi ábrázolás révén a néző akár el is játszadozhatna a gondolattal, hogy más valaki volna a gyilkos, a film maga zárja ki a szóba jöhető aspiránsokat.
A Cornered! ezen a módon még a felfedezés, a nyomozás és leleplezés szellemi izgalmától is megfosztja a nézőket, akinek az első 15 perc után lényegében nem marad más motivációja a film megtekintésére, mint az önmagáért való vérszomj. Mivel azonban még azt is biztosra vehetjük, hogy milyen személyre szabott módszerekkel végzi ki Morty az alkalmi kártyakompánia tagjait, a film totális unalomba fullad.
A pókerparti, mint szórakozás és időtöltés sem jelenik meg túl árnyalt módon, bár a felvezetés sokkal többet ígér: elsőre úgy tűnik, az esti játék lehetősége a tulajt, az egyik vásárlót és az egyik alkalmazottat is komolyan felajzza. Ehhez képest póker helyett elsősorban a játékra való invitálás és a játék folytatásának az erőltetése kerül előtérbe: összesen három leosztást láthatunk, ezek közül is egynél derül ki a nyertes személye. A vak all in elfogadása és kimenetele akarva-akaratlanul azt a téves szemléletet erősíti meg, miszerint a póker hazárdjáték, ahol minden a szerencsén múlik. Önmagában ezzel nem is lenne baj, ha éreznénk, hogy az alkotóknak lenne valami mondanivalója ezzel kapcsolatban. Ám valószínűsíthető, hogy a pókerből egy dolog volt fontos a számukra: a filmajánlók első 10 sorában szerepeljen ez a nézettséget generáló – a póker! – szó is.
Ez az a pont, ahol a néző végképp meggyőződhet arról, hogy a film készítői miféle munkamódszerrel dolgoztak. Egy hírlevél gyakran akkor is működik, ha a legnagyobb kereskedelmi értékkel rendelkező kulcsszavakat bármiféle szövegösszefüggés nélkül rendezik egy szövegbe; a szavak a rövid terjedelem okán önmagukban is figyelemfelkeltőek lehetnek. A film ugyanezt próbálja elérni a sorozatgyilkos, erőszak, prostituált, telefonos szex, szopás, póker, mobiltelefon, fánk, sör, drog, cigaretta stb. hívószavakkal.
A póker tehát pont ugyanolyan esetlegesen kerül a filmbe, mint a teljesen nyíltszíni reklám tárgyai: a Marlborót, a McDonald’s-ot, a Trojan óvszert (a filmben: Trajan), a Red Bullt és a Bawls energiaitalt bármi helyettesíthette volna. A rendező talán ezt a szponzori kényszerhelyzetet próbálta meg azzal feloldani (?), hogy a sör esetében nem egy létező márkára fókuszált, ehelyett a sörös dobozokon a saját neve szerepel. A fogyasztói társadalom sokak szerint a végtelen hülyítés lehetőségeiről szól, de szerintem azért vannak határok: a jövőben egy ilyen védjeggyel ellátott terméket biztosan nem teszek még a hűtőmbe se. (Poker…)
Daniel Maze: Cornered! (2009), IMDb, Rotten Tomatoes, PORT.hu
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
