PókerTrend

Mint a legtöbb osztó, én is a másik oldalról jöttem: a pókerrel játékosként ismerkedtem meg. Nem voltam vesztő, sőt, ahhoz képest, hogy mindenféle előképzettség nélkül vágtam bele, egészen szép eredményeket értem el. Másokkal ellentétben például soha nem nulláztam le a bankrollom, bár azért volt néhány igencsak meleg helyzet. Veszíteni viszont nem szerettem, ám a pókerben ez elkerülhetetlen. A kezdeti ingadozások után alaposan eltöprengtem, s végül arra a következtetésre jutottam, hogy a szervezők szinte soha nem veszítenek. Egy reggel úgy ébredtem, hogy megálmodtam a megoldást: osztónak állok.

Így utólag ez elég meredek döntésnek tűnhet. Annál is inkább, mivel azt megelőzően 9 éven át készültem bölcsész pályára. A tudós élet nem is ment rosszul: konferenciákon, tanulmányutakon vettem részt, több kutatócsoport tagja voltam, könyveket szerkesztettem és tanulmányokat írtam (az egyik azóta választható szakirodalom lett a pécsi egyetemen). Ugyanakkor az utolsó 2-3 év alatt mélységesen kiábrándultam ebből a világból. Akár állásról, akár ösztöndíjról, akár pályázatról volt szó, itt is csak egy dolog számított: milyen kapcsolatokkal rendelkezel. A bolognai folyamat miatt pedig esélyem se volt arra, hogy az egyetemen maradjak, sokan még ingyen is vállalták az óraadást, csakhogy meglegyen a referenciájuk később. A középiskolai tanári pályafutásból pedig kösz, de nem kértem: elég volt fél év után ránéznem azokra, akik önként vagy kényszerűségből ezt vállalták.

Miután az interneten találtam egy hirdetést, miszerint egy Maverick nevű helyen tanfolyamot szerveznek, kivettem a hónapok alatt összegrindolt dollárjaim egy részét, tarisznyámba tettem némi hamuban sült pogácsát, és gyerünk! A hely neve szimpatikusnak tűnt a film után, és nem is csalódtam. Profi körülmények között, profi oktató keze alatt két hétvége alatt sajátítottuk el az alapokat. A tanfolyam résztvevői elég vegyes társaságot alkottak. Volt, aki Manchesterből jött haza és épp munkát keresett (ő később az egyik legismertebb klubban lett floorman), voltak ex-krupiék, akiknek elege lett a honi kaszinók kaszárnya légköréből, mások pedig egyszerűen csak be akartak gyűjteni még egy papírt a mixer, kozmetikus, pedikűr-manikűr stb. végzettség mellé, hogy nagyobb eséllyel találjanak munkát külföldön.

Napi 12 órán keresztül ismerkedtünk a keverés, osztás, zsetonkezelés és lapértelmezés rejtelmeivel, ennek ellenére végig nagyon jó volt a hangulat, főleg miután felváltva voltunk osztók és játékosok. Egy régi barátom üres lakásában szálltam meg, ahol lefekvés előtt gyakoroltam még pár órát. Igencsak elhivatottan készültem az új pályára... A 4. nap végén vizsga gyanánt elvégeztünk egy asztaltesztet, estére pedig mindenki egy Maverick Dealer Academy Diplom boldog tulajdonosa lett. Annyira örültem, hogy csak utólag tűnt fel, lehagytak egy 'a'-t a diplomám végéről...

A következő kihívás a munkakeresés lett. Hátra volt még pár hónapom a posztgraduális képzésből, de addig se akartam tétlenkedni. A városban akkortájt egyetlen pókerklub létezett, aminek a Sárkányban, egy leginkább egyetemisták által látogatott klubban szorítottak helyet (a másik épp beindulófélben volt, amit onnan tudtam, hogy egy festőművész ismerősöm dekorálta a falakat). Tudtam, hogy ajánlás nélkül itt se fog menni, így hát jó előre lezsíroztam az ügyet, elértem, hogy a tanfolyam szervezője beajánljon a helyi klub vezetőjének. Utóbbi persze sietett a tudomásomra hozni, hogy kizárólag szívességből alkalmaz, ami nem esett jól, de végülis csak az számított, hogy éles körülmények között gyakorolhattam.

Versenyosztóként heti egy alkalommal ülhettem asztalnál. Vidéken az emberek nem igazán kíváncsiak a tornákra, főleg a CG érdekli őket. Itt sem volt másképp: kényszerűségből beültek játszani, aztán gyorsan kiejtették magukat, hogy minél hamarabb megnyílhasson a CG-asztal. Annyira nem érdekelte őket a versenyjáték, hogy a nevezési díjuk lényegében dead money volt. Néha még Pestről is lejártak tapasztaltabb játékosok, hogy kihasználva a helyiek türelmetlenségét, besöpörjék a könnyű pénzt, többnyire sikerrel. Amúgy mindenki jó fej volt, osztótársaim és a vendégek is nagyon előzékenyek és segítőkészek voltak, ha leblokkoltam vagy hibáztam, gyorsan kijavítottak. A többség elsősorban szórakozásból, a játék öröméért ült le az asztalhoz, s szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki egy vesztett parti miatt vetkőzzön ki magából vagy kezdjen el hisztériázni az esélyek miatt, ami manapság sajnos mindennapos, megszokott látvány a pókerklubokban. Az alkalmi dühöngőket maguk a játékosok állították le.

Pár hét alatt bedolgoztam magam, így amikor a csapat Pestre, a Frank Zappa nevű helyre kapott meghívást (a vidéki osztók persze feleannyiba kerültek), én is mehettem. Ez volt az Első Országos Élő Pókerbajnokság, a zártkörű klub pedig számos későbbi pókerbajnok otthona. Szinte senkit sem ismertem, csak később azonosítottam be őket: Iteopepéről például azt hittem, valamelyik játékos gyereke, aki üdítőt hoz az apukájának. A légkör is más volt: családias ugyan, de azért érezhető volt a feszültség, amit a komolyabb tétek és a dicsőség reménye táplált. A mezőny igencsak kemény volt, az ekkor szerveződő Pókerarcok mindegyike járt a Zappába, és az első hivatalos versenyek helyezettjeinek a többsége innen került ki. Még a hobbijátékosok is képzettek, ügyesek voltak. Az viszont látszott, hogy az osztók kapcsán nem voltak túl nagy igényűek: sokan nem értették, hogy miért ingben dolgozom, vagy miért kopogok az asztalon, ha kirakom a flopot, a turnt és a rivert.

Minden verseny jó hangulatú volt, bár az osztókkal eléggé lekezelően bántak a vendégek és a tulaj is. A játékosok közül volt néhány mumusom, akik állandóan rajtam kérték számon a vesztett partijaikat. Nem igazán tudtam kezelni az efféle helyzeteket, korábban sohasem szidtak osztóként, úgyhogy csak a vállamat vonogattam. Egy tag nagyon komolyan rám volt állva, nagy vesztő hírében állt, és emiatt a többiek elnézőbben bántak vele. Ő meg kihasználta ezt, és mindenkivel kellemetlenkedett, beszólogatott osztónak, játékosnak egyaránt. Emellett igen kedvelte a whiskey-t: egy egész hétvégés versenyen akár 2-3 üveggel is elfogyasztott. Mivel kiszámíthatatlan volt, végig szemmel tartottam.

Egy különösen balszerencsés parti után már meg se szólalt, csöndben bámult. A szemei vérben forogtak. Jobban örültem, amikor hangosan méltatlankodott, ez a csendes dühöngés vészjósló volt. Kiosztottam a következő lapokat, és azon morfondíroztam, hogyan védekezzek, ha nekem esik. Közben óriási emelgetés kezdődött, amiben ő is benne volt. Flop után tovább hívtak és emeltek a játékosok, egy adott ponton valaki all in ment. Az emberem erre felpattant, ingerülten dörmögött, kerülgette az asztalokat. Vajon mi lesz, ha hozzám vág egy széket? Már percek óta körözött, amikor észrevettem, hogy nincs is játékban, réges rég eldobta a lapjait. Kiderült, hogy addig a mellette ülő Márkó gondolkodott az all in elfogadásán, aki most rám nézett, és érdeklődött, vajon hajlandó vagyok-e végre megszámolni, hogy kinek van több zsetonja és kirakni a maradék lapokat.

Aztán egy alkalommal annyira látványosan akarták átvágni a fejünket, hogy lemondtuk az összes további fordulót. Szegeden viszont véget ért a vizsgadőszak, az egyetemisták hazamentek, csökkent a klub látogatottsága, a munkámra nem volt tovább szükség. Így aztán eldöntöttem, itt az ideje, hogy elvégezzek egy komolyabb iskolát is. Már korábban utánanéztem, hogy júliusban indul egy krupié-tanfolyam, amit a Tropicana Kaszinó szervez. Gondoltam, a black jack is csak kártya, a rulettel meg valahogy majd megbirkózom. Úgyhogy kivettem az erre a célra félretett pénzemet, összecuccoltam, és felköltöztem Pestre. Az volt a távlati tervem, hogy a tanfolyam után valahol külföldön vállalok munkát. Mint később kiderült, ez nem is annyira egyszerű...